Ma éjjel álmaimban Tündér voltam. Nem emlékszek pontosan, milyen is volt a hely, mi is történt, de az érzés megmaradt: boldogság, szeretet, kedvesség, megértés, harmónia... Aztán történt valami, megtámadt valaki minket, a FÉNY világát... Mindenki azt gondolta, hogy a SÖTÉTSÉG teremtményei voltak, ám Én tudtam, hogy ez nem igaz. Az uralkodónk, egy alakváltó, aki ált. angyalként mutatkozott, háborút hirdetett a Sötét uralkodó ellen. Rengetegen összegyűltek, tündérek, kentaurok, oroszlánok, tigrisek, manók, koboldok, s minden, ami Hozzánk tartozott. A Sötét hadsereg is megjelent, s bekövetkezett a lehetetlen: 
beleszerettem az ellenséges uralkodóba. Ő is alakváltozó volt, félig pók, félig ember... Az emberi lénye annyira megfogott, hogy még így, ébredés után is tisztán látom magam előtt. A hosszú fekete haj, ezüstös szem, amiben tűz lobogott, s az a hideg testtartás.... Most is beleborzongok, ha visszagondolok. Álmomban nem tudtam, mit tegyek, hiszen szerettem ŐT, nem tudom, honnan tudhattam, de biztos, hogy szerettem. Nem harcolhattam ellene, de nem fordulhattam a népem ellen sem. Mint az utólag kiderült, jól is tettem, hiszen egy harmadik birodalom, amiről mindenki azt gondolta, rég kipusztult, ránk leselkedett. A Lidércek. Megvárta Lucifer, míg kellőképp legyengítik egymást az uralkodók és népek, majd ránk küldött pár fenevadat kóstolónak. Az uralkodóm súlyos sebeket kapott, de végzett a tüzes bestiával, a Szerelmem pedig... Már nagyon le volt gyengülve, végzett ugyan a szörnnyel, ám ezzel, önmagával is. ÉN csak annyit tudtam tenni, hogy fölé hajoltam, elsuttogtam, hogy "Szeretlek", majd pár könnycseppet ejtettem. A barátaim nem értették az egészet, de én tudtam, mit kell tennem. Az öt teleportáló kapu közül a legsötétebbhez mentem: a Sötét birodalomhoz vezető út előttem állt. Beléptem a kapun, visszafordultam, hogy utoljára még lássam a barátaimat, Szerelmemet, s mintha megmozdult volna... A kapu bezárult, én pedig felébredtem. Furcsa kettősség maradt meg az álmom után. Nagyon régen volt már, hogy ennyire emlékeztem volna, s hogy ilyen érzelmeket váltott volna ki belőlem. Sötétség, fény... Mint a tűz és jég. Jelenleg az életemben is kettősséget érzek: van Ez, mikor itthon vagyok, a semmittevés, amikor olyan vagyok, mintha semmit nem tudnék, semmi nem érdekelne, semmivel nem foglalkoznék, de nem azért, mert nem érdekel, egyszerűen csak ezt váltják ki belőlem. S mikor Pesten vagyok, akkor vagyok igazán önmagam. Ott vannak a barátaim, a környezetem, ami egyre jobban hiányzik, s ott minden más. Céltudatos, magabiztos, valamilyen szinten önző és beképzelt, de máshogy nem léphetünk előre. S mikor két ember közül az egyik jeges magabiztosságra késztet, a másikkal viszont általában a káoszt érzem, nem tudom, minek is kötődök bárkihez. Az ember társas lény, ez rendben van, de a Társ azt jelenti, hogy elveszítjük önmagunkat? Kifordulunk, s mindent úgy teszünk, hogy az a MÁSIKnak jó legye, s ne magunknak? Mikor azt nézem, hogy rendben, semmi baj, dolgozik, nem voltunk szilveszter óta sehol, de nem baj, nem ér rá... Holott ÉN minden nap vágyok valamire...? Akkor? Viseljük el, ha a másiknak nem jó és még érezzük is jól magunkat a kapcsolatban? Mikor Te önmagad mást szeretnél? Mikor Te naivan azt gondoltad, hogy ha majd elmondod, hogy Erasmussal ki szeretnél menni Írországba 3 hónapra, akkor a szemében ijedtséget és bánatot fogsz látni, ennek ellenére felcsillant, mintha örülne neki, és egy " Támogatlak" szóval lerendezte.... Akkor elgondolkozol, hogy mit is csinálunk...? S mikor egy IDEGEN, hiszen számomra Ő tényleg az, egyetlen mondatával felkelti a figyelmed, egyetlen kicsi szókapcsolattól jól érzed magad a bőrödben, mert " aranyosnak tart", pedig nem is ismer, s mikor azt hiszed, nem ismer, egy-egy mondattal megmutatja, mennyire jó emberismerő s mennyi mindent tud rólad, s a legdöbbenetesebb, hogy néhány szóval sikerült kihozni belőlem azt, aki vagyok: a belevaló, flörtölő, megmondom az igazat, minek hazudjak, a kissé beképzelt, felvágós ÉN-t, akiről azt hittem, már réges-régen meghalt bennem. Lehet, hogy mindig is ott volt, csak épp nem volt, aki ráébresszen? HOl vagyok, s Ki vagyok? Mi történt velem? Gimiben simán leszólítottam bárkit, aki szimpatikus volt. Nem egyszer történt meg, hogy sétáltunk a csajokkal az utcán, megtetszett valaki, egyszerűen csak leszólítottam, hogy " Szijja, helyes vagy. Nem dumálunk valamikor? " És mindig mosolyogva az volt a válasz: " Dehogynem, add meg a számod, holnap rádcsörgök". És rámcsörgött. Hol van az a lány, aki a gimi egyik leghelyesebb srácával járt? Aki hatalmas rózsát hozott neki az osztályba, s mindenki csak nézett minket, hogy Én, a kis csitri, hogy foghattam meg Á-t, a végzős, izmos, szexi pasit? Én meg csak nevettem rajtuk, hogy miért ne? Én szexi vagyok, kedves és aranyos. Mi kell még...? Erre most itt ülök csapzottan, kedvetlenül és álmodozva, hogy hol van a Sötét uralkodóm, aki álmomba elrabolta a szívemet? S egyáltalán hol vagyok Én magam? Mi történt a régi ÉN-nel, s most ki vagyok? Lehet, hogy a 3 éves párkapcsolat ennyire meg tudja változtatni az embert? De ez a változás... ez jó, vagy nem...?
